Betűméret
Érdekességek Testvér-népek vallásai Mani, manicheizmus

Mani, manicheizmus

mani1Mani más néven MANES vagy MANICHAEUS (szül. 216. ápr. 14. Dél-Babilónia - megh. 274? Gundeshapur), a manicheus vallás alapítója; dualista tanítása szerint a világ a szellem és az anyag, vagyis a jó és a rossz keveréke.
Születése előtt apja, a perzsiai Hamadanból származó Patek belépett egy olyan vallási közösségbe, amely gyakorolta a keresztelést, és önmegtartóztatást hirdetett. Anyja révén Mani rokonságban volt a parthus királyi családdal (ezt 224-ben megdöntötték). Mani életéről annyit lehet tudni, amennyit maga megírt, ill. egyházának a hagyományai megőriztek. Szülőföldjén nőtt fel, és az arámi nyelv keleti változatát beszélte. Egy gyermekkori és egy ifjúkori látomásában is megjelent neki „ikertestvére”, egy angyal, aki másodjára felszólította, hogy hirdesse az új vallást.


Mani Indiába ment (valószínűleg Szindbe és Turánba), ahol sok embert megtérített. Visszatérése után az új perzsa király, I. Sápúr jóindulatúan fogadta, és megengedte neki, hogy egész birodalmában hirdesse a vallását. Mani életének e szakaszáról keveset tudunk, valószínűleg Perzsia nyugati részén tevékenykedett. Megbízhatatlan későbbi hagyomány szerint a birodalom északkeleti vidékén is járt. I. Bahrám perzsa király uralkodása idején azonban a zoroasztriánus papok ellene fordultak, a király börtönbe vetette Gundeshapurban (Belapet), ahol 26 napos kínzás után meghalt.

Manicheizmus
dualisztikus vallási mozgalom; a Kr. u. III. században alapította Perzsiában Mani, akit a „Fény apostola”-ként és a legnagyobb „Megvilágosító”-ként tiszteltek. Bár a manicheizmust hosszú ideig a kereszténység „eretnek” változatának tartották, valójában önálló vallás volt. Tanainak összefüggő egész volta, szerkezetének, ill. intézményrendszerének merevsége miatt egész története során megőrizte egységét és sajátos karakterét.
Mani Dél-Babilóniában (a mai Irakban) született. 24 éves korában egy angyal megparancsolta neki, hogy álljon ki a nép elé, s nyilatkoztassa ki hittételeit. Mani ettől kezdve a Perzsa Birodalomban vándorolva hirdette tanait. Kezdetben akadálytalanul működhetett, később azonban az újabb király ellene fordult. Elítélték és bebörtönözték. Huszonhat napi megpróbáltatás után, amelyet követői „a Megvilágosító passiójá”-nak vagy Mani „megfeszítésének” neveztek, elbúcsúzott tanítványaitól, és meghalt (valamikor 274 és 277 között).
Mani a próféták Ádámmal kezdődő, Buddhát, Zarathustrát és Jézust is magába foglaló hosszú sora beteljesítőjének tekintette magát. Az igaz vallás korábbi kinyilatkoztatásait korlátozott érvényűeknek tartotta, mivel azok egy nyelven és egy néphez szóltak, ráadásul későbbi híveik szem elől tévesztették az eredeti igazságot. Mani a minden más vallást felváltó egyetemes üzenet hordozójának tekintette magát. A torzítások elkerülése és a tan egységének megőrzése érdekében hitelveit írásban rögzítette, és ezeket az iratokat még életében kánonba foglalta.
tiszabezdeditarsolylemezA manicheus egyházra kezdettől fogva a buzgó - az egész világra kiterjedő térítő szándék volt jellemző. Mani sürgette, hogy írásait fordítsák le minél több nyelvre, és nagyszabású missziós programot szervezett. A manicheizmus gyorsan terjedt nyugatra. Egyiptom felől elterjedt Észak-Afrikában (ahol az ifjú Augustinus, a későbbi Szent Ágoston is időlegesen áttért rá), és Kr. u. 300 után nem sokkal elérte Rómát is. A IV. században ért a csúcspontra nyugati terjeszkedése: Dél-Galliában és Hispániában is virágzott a manicheus egyház. A keresztény egyház és a római állam heves támadásainak eredményeként azonban az V. század végére csaknem teljesen eltűnt Nyugat-Európából ez a hit, a VI. században pedig a birodalom keleti tartományaiból is.
A manicheizmus már Mani élete során teret hódított a perzsa Szászánida Birodalom keleti tartományaiban. Magában Perzsiában a manicheus közösség a súlyos üldöztetések ellenére is egészen addig megmaradt, mígnem a X. században a muszlim Abbászidák kezdeményezte támadások miatt az egyház vezetője Szamarkandba (ma Üzbegisztánban) helyezte át a székhelyét.
A vallás keleti irányú terjeszkedése már akkor megkezdődött, amikor a VII. század elején Kína meghódította Kelet-Turkesztánt, s ezzel újra megnyíltak a karavánutak. Egy manicheus misszionárius már 694-ben eljutott a kínai udvarba, és 732-ben császári rendelet engedélyezte a vallás szabad gyakorlását Kínában. Amikor Kelet-Turkesztánt a VIII. században meghódították a török ujgurok, egyik vezetőjük felvette a manicheus hitet, és az állam 840-ben bekövetkezett bukásáig ez maradt az államvallás. A manicheizmus Kelet-Turkesztánban valószínűleg egészen a XIII. századi mongol invázióig tovább élt. Kínában 843-ban betiltották, de az üldöztetések ellenére legalább a XIV. századig fennmaradt.
A középkori Európában az ún. neomanicheus szekták formájában ismét felszínre bukkantak a manicheizmuséihoz hasonló tanítások. A pauliciánusok (Örményország, VII. sz.), a bogumilok (Balkán, X. sz.), valamint a katharok vagy albigensek (Dél-Franciaország, XII. sz.) hite sokban hasonlított a manicheizmusra, amely valószínűleg hatott is rájuk. Nehezen bizonyítható azonban, hogy közvetlen történelmi kapcsolat fűzte volna őket Mani vallásához.

Mani valóban ökumenikus és egyetemes vallást akart alapítani, amely integrálta volna a korábbi, főleg Buddha, Zarathustra és Jézus nevéhez fűződő kinyilatkoztatások „részleges” igazságait. A puszta szinkretizmuson túl azonban egy olyan igazság kinyilatkoztatására is törekedett, amelyet sokféle formában lehet átültetni az őt befogadó kultúrákba. A manicheizmus ennek következtében a kulturális kontextustól függően egyaránt hasonlíthat az iráni és indiai vallásokra, a kereszténységre, a buddhizmusra és a taoizmusra.
mani2Lényegét tekintve a manicheizmus a gnoszticizmus egy fajtája. A gnoszticizmus dualisztikus vallás volt, amely a spirituális igazság különleges tudása (gnószisz) révén ígért üdvözülést. A gnoszticizmus többi formájához hasonlóan a manicheizmus is azt tanította, hogy az e világi élet elviselhetetlenül fájdalmas és gyökeresen gonosz. A belső világosság avagy gnószisz azonban felfedi, hogy az isteni természetben osztozó lélek az anyag gonosz világába hullott, és a szellem vagy értelem (nousz) segítségével meg kell menteni. Önmagunk ismerete azon igazi lényünk felfedezését jelenti, amelyet addig elhomályosított a testtel és az anyaggal való keveredésből fakadó tudatlanság, ill. az önmagáról való tudás hiánya. A manicheizmusban az önismeret azt jelenti, hogy valaki saját lelkét az isteni természet részének és a transzcendens világból származónak tekinti. A tudás lehetővé teszi, hogy az egyén felismerje: noha az anyagi világban kell élnie, nyomorúságos körülmények közepette, örök és immanens kötelékeik főzik továbbra is a transzcendens világhoz. Így hát a tudás az üdvözülés egyetlen módja.
Az emberi lét, Isten és a világmindenség igaz természetének és küldetésének üdvözítő ismeretét a manicheizmus bonyolult mitológiában fejezi ki. E mitológiát minden részletében egyetlen gondolat hatja át: a lélek elbukott, elvegyült a gonosz anyaggal, majd a szellem vagy nousz felszabadítja. A mitikus történetnek három szakasza van. A régmúltban még elkülönült egymástól a két szögesen ellentétes szubsztancia - a Lélek és az Anyag, a Jó és a Gonosz, a Fény és a Sötétség. Ezt követi a középső (a jelennek megfelelő) periódus, amelynek során a két szubsztancia összekeveredik. A harmadik, eljövendő korszakban az eredeti kettősség ismét visszaáll. Az igaz ember lelke halálakor visszatér a Paradicsomba. A testi dolgokhoz - a paráználkodáshoz, a gyereknemzéshez, a javak birtoklásához, a földműveléshez, a húsevéshez és a boriváshoz - ragaszkodó ember lelke viszont arra ítéltetik, hogy testek sorozatában szülessen újjá.
Csak a hívők egy kis része követte a manicheizmus által megkövetelt szigorúan aszketikus életmódot. A közösség így két részre oszlott: a kiválasztottakra, akik képesnek érezték magukat a szigorú törvények betartására, és az egyszerű követőkre, akik munkával és alamizsnákkal támogatták a kiválasztottakat.
A manicheus szertartásoknak az imák, az alamizsnálkodás és a böjtölés voltak az alapelemei. Közösségi életük fontos részét alkotta még a gyónás és a himnuszéneklés. A manicheus szentírás kánonjába hét, Maninak tulajdonított, eredetileg szír nyelven írott munka tartozott. A manicheizmus középkori kihalásával elveszett iratok egy részét sikerült újra felfedezni a XX. században a kínai Turkesztánban, ill. Egyiptomban.

Forrás: Terebess Ázsia Lexikon

szilajcsiko
arkad
szozat
hunhirlogo
szekelypajzs
kurultajbanner_125_125px
gyepugif_3
csikiszekelymuzeum
lakiteleknepfoiskola