Betűméret
Érdekességek Történelem A magyar ősvallás

A magyar ősvallás

samandobA kereszténység felvétele előtti vallásunk sajátosságai és tartalma hosszú ideje megosztja és olykor egymásnak sarkosan ellentmondó vélekedésre készti az ezzel foglalkozó tudományosságot. Nem csak a részletekben, de sok esetben az alapkérdésekben sincs összhang a kutatók között, a megjelenő tanulmányok nem csekély mértékben rokonszenv-táborokat eredeztetnek, melyek alkalmatlanok a más megközelítések vizsgálatára, befogadására. Így történhet, hogy e munkák címeiben néhol magyar ősvallásnak, hitvilágnak, hiedelemrendszernek, néphitnek írják le a megközelített tárgyat.


A kutatók mégis megegyeznek abban, hogy a kereszténység felvétele előtt a magyarságnak a szibériai népek körében mái napig fellelhető és tanulmányozható sámánizmushoz hasonló hitvilága lehetett. Diószegi Vilmos, jelentős és sokrétű előzmény-kutatások összegzéseként az 1960-as években írt összefoglaló művében így adja közre ismereteit a magyarok ősvallásáról: „Nem egy-egy elszigetelt jelenségről derült ki tehát, hogy a pogány magyarság hiedelemvilágába tartozott, hanem egy összefüggő, szerves egészet alkotó képzetrendszerről. Ennek a szerves egésznek nincs olyan részlete, amely ne lenne meg rokonnépeink sámánhitének képzetei között; de nem is hiányzik belőle egyetlen olyan mozzanat sem, amelyik a sámánhit képzetkörének lényeges vonását alkotta. Mint két egymásba illő fogaskerék, amelynek nincsenek hiányzó vagy fölösleges fogai, úgy vágnak egybe a pogány magyarság hitvilága és rokonnépeink sámánizmusa köré fűződő képzetcsoportok. Mindezek alapján úgy látjuk, hogy a mai magyar népi kultúrának van egy olyan ősi rétege, amely a sámánhitből ered: ez volt a pogány magyarság hitvilága.”
Noha a pogány terminológiával és ami e mögött húzódik nem érthetünk egyet, megállapítása valószínűleg helytálló. És bár a későbbi kutatás kiegészítette és pontosította Diószegi gondolatait, egyéb kutatók munkái mellett – a tudományosságnak a korszakra jellemző politikai tartalmainak lehántolásával – alapmunkáknak tekinthetjük e tárgykörben tett vizsgálódásait. A sámánizmus magyar gyakorlatát vizsgáló összehasonlító néprajzi kutatások napjainkig (és folyamatosan) tárnak föl olyan tárgyi- és történeti forrásokban található részleteket, adalékokat, melyek időről-időre módosítják, olykor változtatják ismereteinket.
Az eredeti magyar néphit a sámánt és tevékenységét a táltos alakjában őrizte meg. A táltos volt a három világi réteg (felső, alsó és középső világ) közti spirituális közvetítő, képes volt a felső világbéli istenek és szellemek segítségét kérni a középső világi rétegben élő emberek számára, s ő tudta legyőzni az alsó világban lakó gonosz erőket is. E három valóság-tér réteget az életfa, más szóhasználatban a világfa kötötte egybe.
világfaLászló Gyula, később Dienes István megállapításai és alapnak tekinthető megközelítései a régészeti anyagokon megfigyelhető világ-, hit- és szokás ábrázolásokról, a szibériai és belső-ázsiai sámánizmus jelen kutatások szükségessé tették, hogy a történet- és néprajzkutatás eredményeivel helyes mederbe terelje és értékelhetővé tegye az e körben folytatott vizsgálódásokat, azok igazi, sokak által megismerhető eredményeit. Érdemes és előrevivő volna szakítani az örök szkeptikusok fanyalgásaival, a népi művészetben oly gazdag jelképeknek csupán felület- és helykitöltő szerepet tulajdonító vélekedésével, a temetkezési szokásokban, sírmellékletekben feltalálható emlékek bagatellizáló vagy félremagyarázó gyakorlatával.
Fodor István, jelentős és iránymutató tanulmányában megállapítja: „A magyar ősvallás egyik fontos eleme, az életfa, vagy világfa, számos alakban jelenik meg a X. századi magyar ötvösművészet alkotásain. Ez az „égbenyúló fa”, amelyet a XIX–XX. századig megőriztek a magyar népmesék, a néphagyomány és a népművészet s a X. századi magyarság hitvilágában is bizonyára központi szerepet játszott. Aligha tévedünk, ha feltesszük, hogy a honfoglaló magyarság művészetére oly jellemző ún. „Palmettás ornamentika” alapeszméje nem más, mint az életfa megjelenítése. Néhány tárgyon oly egyértelmű a fa megjelenítése, hogy ez külön magyarázatot, vagy igazolást sem igényel. Ilyen például a sárospataki áttört női hajfonatdíszítő korongokon a mitikus fa alakjának megjelenítése. A bashalmi I. temetőből származó szíjvégen a fa csúcsával lefelé mutat, ahogyan gyakran a szibériai sámándobokon és sziklarajzokon látjuk. Igen figyelemre méltó a kétpói csésze külső pereme alatt körbefutó leveles-ágas szalagdísz, amelynek középpontjában egy kis fa ábrázolását láthatjuk. A kis fa alakját az egykori mester mintha egyenesen azzal a céllal építette volna be a kompozícióba, hogy a növényi ornamentika értelmét megvilágítsa.
E művészetben nem csupán az egyszerű világfa alakját ismerhetjük fel, hanem annak madárfejekkel vagy égitestek megjelenítésével kiegészített változatait is. A sámánhitű népek elképzelése szerint az életfa csúcsán ülő csodatévő madár (rendszerint sas, vagy sólyom) onnan hozza le a kiválasztott emberek, a sámánok lelkét, vagy egy másik elképzelés szerint e madarak a sámán lelkét viszik fel a felső világba. Dienes figyelt fel arra, hogy néhány áttört hajfonatdíszítő korongon a fa ágai madárfejben végződnek. Nyilvánvalóan nem más ez, mint a madaras világfa megjelenítése, amely jól ismert a magyar népművészetben, valamint a szibériai és belső-ázsiai népek hiedelemvilágában. A madaras csúcsú világfa a magyar hitvilág része lehetett már jóval a magyar honfoglalás (895) előtt is, erről tanúskodnak a dél-urál-vidéki szarmaták emlékein lévő ábrázolások. Ennek fényében az sem kizárt, hogy hitvilágunknak ez az eleme iráni környezetből származott. E lehetőség különösen akkor nem elvetendő, ha figyelembe vesszük, hogy legközelebbi nyelvrokonaink, az obi-ugorok hitvilága igen erős iráni hatást mutat, s legutóbb a magyar isten szó iráni eredete is felmerült.
galgoci_tarsolylemezA kereszténység előtti magyar hitvilágban az életfa alakja a csúcsánál lévő égitestekkel kapcsolódott egybe (nap, hold, csillagok). Ennek az egyértelmű ábrázolása mindeddig nem került elő. Magam azonban úgy vélem, hogy a sóshartyáni temetőben lelt korongpár ábrázolásában a holdas életfa megjelenítését sejthetjük. Az életfával kapcsolatban említett sas, vagy sólyom ábrázolása másutt is feltűnik a korai magyar művészetben. A Karosról származó veret szépen formálja a madár alakját. A sas alakja tűnik fel a zempléni vezérsírból származó korongon is. A híres rakamazi korongpáron a madarat szájában leveles ággal, levélcsokor alakú bóbitával ábrázolták, s karmaiban egy-egy kisebb madarat, láthatóan madárfiókát tart. Az ábrázolás jelentését többféleképpen kísérelték meg megfejteni, magam úgy vélem, hogy a növényi elemek itt is az életfát jelképezik, a madár pedig nem más, mint a csodás erejűnek hitt sas, amely az életfa csúcsán tanyázik, s onnan hozza le fiókák képében a kiválasztott személyek (különleges sámánok vagy nemzetségfők, fejedelmek) lelkét. Ne feledjük, hogy a magyar fejedelmi család, az Árpád-nemzetség totem-őse is sas volt (turul) a XII. századi krónika által feljegyzett eredetmonda szerint. A nők hajfonatát díszítő korongokon gyakran azonosíthatatlan állatalakokat mintáztak meg az egykori mesterek. Valamiféle mesebeli csodalények lehettek ezek, amelyek segítenek a bajbajutott emberen, szerencsét hoznak néki. Ilyen például az aldebrői korongpár állatalakja is. E korongok külön csoportját alkotják azok az áttört és lemezes darabok, amelyeken lóhoz hasonló állatalakot láthatunk, hátán az életfát jelképező palmettacsokorral, s az állat testét is növényi motívumok szövik át. Ennek egyik szép példája a bashalmi és a zempléni korongpár. Az utóbbin jól látható, hogy a ló lábán nem pata van, hanem karom, ami természetfölöttiségét hangsúlyozza. E mesés állatalakban bizonyára a sámán szellemlelkét láthatjuk, amely ló alakjában, az életfa mentén hatol fel a felső világba. Ez a sámán-motívum minden bizonnyal ősi indoeurópai környezetből származik. Lényeges körülmény, hogy a valóságos vagy mesebeli állatalakokat szinte kizárólag olyan tárgyakon találjuk, amelyiket nők viseltek egykor. (A férfiak viseletének fém tartozékait vagy lószerszámzatuk vereteit palmettákkal díszítették.) E jelenség magyarázatát minden bizonnyal abban láthatjuk, hogy a nők babonásabbak voltak, jobban tartottak az ártó szellemektől, s szilárdabban hittek a jószándékú segítő szellemlények erejében. A szóban forgó ábrázolások ugyanis nem lehettek mások, mint e segítő szellemek burkai, tehát aki magán viselte e tárgyakat, magával érezte a segítő szellemet is. Az említett kiváló ötvösmunkával előállított korongok természetesen az egykori rangos előkelők asszonyaik, lányaik tulajdonában voltak, a szellemlényekbe vetett hit azonban korántsem csak az ő körükben terjedt el, hanem bizonyára az egész népességnél. Erre utal, hogy a közrendű nők sírjaiból gyakorta kerülnek elő amulettként használt állatcsontocskák, amelyeket nyakukban hordtak. Dienes valószínű feltevése szerint nem más ez a hit, mit a Szibériában megfigyelt ongon-kultusz magyar változata.”
A táltossírok felismerése jelentős akadályokba ütközik, részint, mert az eurázsiai gyakorlatnak megfelelően nem a földbe, hanem felszíni nyughelyekbe helyezték az eltávozott táltos maradványait. Így az elhelyezés és sírmellékletek csak nagyon kevés helyen utalnak az elhalt társadalmi helyzetére, a vizsgálódás gyakorlata pedig még a régész-szakma számára is vitatható.
Az ősi hitvilág felfogásában csakúgy, mint más, sámánizmusban hívő ázsiai népeknél a testben két lélek lakozik, mellüregben a testlélek – ez a halálban elenyészik, valamint a fejben lakozó szabadlélek vagy árnyéklélek – aki hosszabb-rövidebb időre álmunkban el is távozhat és az ember halála után egy ideig életben marad. A megbetegedéseket ennek az árnyékléleknek hosszabb eltávozása okozza, a visszatérést – sok sír feltásakor megfigyelt – rituális trepanáció, a fejtetőn nyitott csontnyílás létrehozása segítette, ezáltal siettetve a beteg gyógyulását. (Minden bizonnyal szerepet játszott a kóroktani megfigyelés is e gyakorlatban, a koponyaűri nyomás csökkentésével adtak lehetőséget a testnek a gyógyulásra.)
A mellben lakó, a mindennapi életet szolgáló részt lélek-nek (lélegzet, lélegzik) a mindenségben gyökedző részt pedig ős, íz szóval jelölték (ízzé-porrá tör, hetedíziglen). A halotti száj- és szemfedőlemezek (Rakamaz) a kutatók szerint valószíműleg a szabadlélek védelmére szolgáltak más, gonosz lelekekkel szemben, másrészt pedig az élőket védték a bolyongó szabadlelket visszajárásától. Ez az irántuk érzett tiszteletre, másrészt a tőlük való félelemre utalhatott.
A táltos, mint a sámán, dobja és táltosbotja segítségével előidézett révületben szolgált a közösségnek, a fürkésző szabadlélek segítségével így mutatott jóslatokat az elkövetkező eseményekről vagy elősegítette a döntések kialakítását, olykor gyógyító eljárásokat alkalmazott betegeken. Segítségére volt ebben a bagoly, aki táltosmadár, halálmadár szavakkal volt nevezett a magyar néphitben.
rakavazferfisirA magyarság hite szerint az állatok is rendelkeznek az emberéhez hasonló lelkekkel. Ezek közül sokaknak gyógyító, óvó-védő szerepkört tulajdonítottak. Az állat ábrázolásával, valamely csontjának amuletként viselésével kívánták biztosítani a jótékony hatást a gyógyulásban, hadiszerencsét az ütközetekben.
Más esetben az együvé tartozást, a halál utáni töretlen hűséget fedezhetjük fel a temetkezési szokásokban. A magyarság legfontosabb segítő állata a ló, hasonlóan fejében hordozza a szabadlelket, ami gazdája halálával nem szűnik kapcsolatban maradni annak szabadlelkével. Ezt az összetartozást és megbecsülést fejezték ki a ló fejének a halottal együtt temetésében.
A sámánizmus kutatási ereményei sok vonatkozásában eltérő vonásokat mutatnak a magyar táltoshittel. A kutatók megegyeznek abban, hogy rétegenként és koronként különböző tartalmú és fejlettségű sámánhit gyakorlatok léteztek egymás mellett, nem mutat egységes képet az ebben a tárgykörben végzett szibériai, belső-ázsiai kutatás. Abban azonban sokak megegyeznek, hogy a IX-X. századi magyar táltoshit, és az ehhez kapcsolódó szó- és fogalom képzetek fejlettebb vonásokat mutatnak az általános sámánhittel szemben. László Gyula írja egyhelyütt: „… A magyar nyelv honfoglalás előtti vallási műszavaival akár az egész Bibliát le lehetett volna fordítani, annyira sokrétűek a hit képzetkörében”.
A korabeli társadalmi állapotot a hitkörbe illeszkedően kettős hatalmi, fejedelmi hatáskör megtestesítői, a Kende és a Gyula jelentette. Kende a szakrális vezető, Gyula a világi, gyakorlati fejedelem szerepkörét testesítette meg. A kazár mintához hasonlóan, a vezérlő fejedelem gyakorolt hatalmat a törzsi vezetők felett közös és teljes egyetértésben, így már az államalapításunk előtt is erős, központosított államalakulatban éltek őseink. A megfelelő fejedelmi berendezkedés valószínűvé teszi, hogy eleink, bár a táltoshitben megnyilvánuló különbségekkel, hasonló hitvilágot vallottak magukénak, mint a türkök, kazárok, ujgurok. Legfőbb istenségnek Tengrit, az ég urát tartották. E korai nomád, félnomád államalakulatok vallását összefoglalóan ezért általában tengrizmusnak nevezik. Az égi hatalom földi megtestesítője a Kagán, az istenség földi képviselője volt. Személyében testesült meg a legfőbb vallási hatalom is, vezetésével jelenítette meg a fehér sámánokon keresztül a földi és vallási hatalmat szintén. A gyógyítással, jóslással, a mindennapi közvetlen együttléttel a közrendű, fekete sámánok foglalkoztak. A néphagyományokban, legendákban ezért inkább fellelhetőek a megnevezhető fehér sámánok, a közrendű sámánok névtelenségbe és felejtésbe süllyedtek.
tiszabezdeditarsolylemezÖsszefoglalásul ismét Fodor Istvánt idézve: „...arra a következtetésre juthatunk, hogy a X. századi magyarság kereszténység előtti pogány vallása semmiképpen nem volt azonos az elmaradott szibériai népek XIX. századi sámánizmusával. A kazáriaihoz hasonló félnomád típusú államisággal rendelkező magyarság vallása is a türk, kazár stb. államalakulatok vallásához volt hasonlatos, amelyet tengrizmusnak szokás nevezni. Dienes „pogány államvallás”-nak nevezte a X. századi magyarság vallási rendszerét. Valóban nem kizárt, hogy a szakrális magyar fejedelem volt egyben a „fősámán” is, hiszen keleten erre is volt példa. Őt ugyanolyan „sámánarisztokrácia” vette körül, mint az említett keleti uralkodókat. Ugyanakkor természetesen létezett a nép körében működő, gyógyító, nemzetségi áldozatokat bemutató, jósló, kuruzsló sámánok széles köre is. Ők jobbára – ha titokban is – megmaradtak a kereszténység felvétele után is, a felső réteget alkotó „fehér sámánok” azonban hamarosan eltűntek, őket tűzzel-vassal irtotta ki a keresztény hatalom. Nem csoda, hogy a néphit és a népi emlékezet a „közrendű” sámánok emlékét őrizte meg, hiszen ők még évszázadokig megmaradtak a keresztény lakosság körében, az egykori kiemelkedő szerepű sámánoknak azonban még az emléke is kiveszett.
E „pogány államvallás” – mint a sokszínű sámánizmus általában – erősen szinkretikus jellegű volt, könnyen fogadott magába idegen elemeket, többek között a tételes világvallásokét is. Keleti szállásterületein a magyarság is számos vallás elemeivel ismerkedett meg, köztük a – bizánci térítő papok révén – a kereszténységgel is. A magyar vallási szinkretizmust jól példázza a tiszabezdédi tarsolylemez mintázata: az alulról felfelé irányuló életfa középütt bizánci keresztet ölel, két oldalt pedig egy-egy szenmurv alakját láthatjuk. Az életfa a sámánhit jelképe, a kereszt a kereszténységé, a szenmurv pedig a szasszanida Iránból származó mitológiai alak.
A sámánizmusnak azonban még e legfejlettebb változata sem töltheti be az államvallás szerepét, sem a nomád, sem a megtelepült államokban. Ilyenekké csak a tételes vallások válhatnak, főképpen a jól kiépített szervezettel rendelkező világvallások, amikor az egyház a világi hatalom legfőbb támasza lehet. Nem véletlen, hogy a keleti birodalmak is ha nem hullottak szét ezen átmeneti állapotban, valamelyik világvallást tették meg államvallásuknak. (Még a legtipikusabb nomád állam, az Arany Horda is felvette az iszlám hitet.) A félnomád és a Kárpát-medencében igen gyors ütemben megtelepedő magyarság nem sokkal a honszerzés után megkezdte a kereszténységre való áttérést. A „pogány államvallás” (a tengrizmus) ugyanis ugyanolyan átmeneti állapot volt a korábbi sámánizmus és az államvallás között, mint a szakrális kettős fejedelemség képviselte félnomád állam a törzsi társadalom és a valódi állam között. Mégis mindkettőnek igen fontos szerepe volt – átmenetiségében is – a magyar történelemben. Jelentősen megkönnyítették az európai típusú állam kialakulását és a kereszténység felvételét, ami biztosította e keletről jött nép fennmaradását."
Bizonyára sok szempontból volna vizsgálható a magyarság ősvallása, hitvilága, azonban a régészeti leletek megismerése fényében biztosan megtalálható lehetne az a vizsgálati, megközelítési gyakorlat, melyből tudományos alapossággal rendszerezett és feldogozott tényanyag-halmaz származhatna, hiteles megfogalmazását, feltárását adva népünk ősi hitvilágának. Magam, nem lévén tudósa eme tárgykörnek, csak bíztatni tudom azokat, akiknek ismerete, lehetősége az eredmények közreadásának széles körűvé tétele. Ezen írás főhajtás Diószegi Vilmos, Dienes István, László Gyula, Fodor István, Kiszely István, Jankovics Marcell és mások gondolatai, életműve előtt – de gondolatébresztőnek is szántam, bíztatva az olvasót, ismereteit gyarapítsa eredetünk és hitvilágunk fellelhető feldolgozásaiból. De ne feledjék, meggyőződés csak a föloldott kétkedésből keletkezhet!

Czipott György

szilajcsiko
arkad
szozat
hunhirlogo
szekelypajzs
kurultajbanner_125_125px
gyepugif_3
csikiszekelymuzeum
lakiteleknepfoiskola